Minden szint: mélység és komplexitás
Minden egyes kvadránsban vannak fejlődési szintek. Belül, a baloldali negyedekben vannak a mélységi szintek, a külső, jobboldali negyedekben pedig a komplexitási szintek. Az egyes kvadránsokban lévő szinteket leginkább a valóság dinamikus természetét képviselő valószínűségi hullámokként és annak módjaiként lehet megérteni, hogy a különböző valóságok hogyan bukkannak fel bizonyos feltételek között. Ráadásul minden kvadráns szintjei együtt járnak a többi kvadráns szintjeivel. Például a magas vérnyomású (JF) törtető vállalatvezető (BF) leginkább a tudományos-racionális kultúrában vagy szubkultúrában (BA) található meg, amely többnyire ipari nagyvállalatokban (JA) szokott előfordulni. Ebben a példában a helyzet mindezen aspektusai ugyanolyan bonyolultsági és mélységi szinten fordulnak elő minden egyes negyedben, ezért az 5. ábra ötös szintjének felelnek meg. Azért fontos a szintek jelzése, mert ezek teszik lehetővé, hogy jobban felmérjük, és jobban bánjunk azokkal a valóságokkal, amelyeket az egyes kvadránsok feltárnak. Minden egyes negyed térképként szolgál a valóság különböző területeihez. Az egyes kvadránsokban lévő szintek képviselik az adott terület térképészeti vonalait, ami segít azonosítani a szóban forgó terület egyedi vonásait. Emiatt sikeresebben tudunk közlekedni benne, és jobban élvezzük az út mentén elénk táruló fantasztikus panorámákat.
5. ábra: A négy kvadráns néhány szintje
Az egyes kvadránsok szintjei vagy másképpen hullámai egy holarchiát szemléltetnek, ami olyan hierarchiát jelent, amelyben minden új szint meghaladja a korábbi szintek korlátait, de magába foglalja ezeknek a szinteknek a legfontosabb aspektusait. Így minden hullám megörökli a múlt hullámát és új szerveződési szintet vagy képességet ad a hierarchiához. Ennek eredményeként minden komplexitási vagy mélységi szint egyszerre része egy nagyobb struktúrának, és az egész struktúrának, miközben saját maga is egy egészet képvisel. A szubjektív téren az érzékeléseket meghaladják és tartalmazzák az impulzusok, amelyeket meghaladnak és tartalmaznak az érzelmek, amelyeket meghaladnak és tartalmaznak a szimbólumok, amelyeket meghaladnak és tartalmaznak a fogalmak. Ehhez hasonló módon az interszubjektív tartományban ez a dinamika bukkan fel az archaikus értelmezésektől a mágikus magyarázatokig, a mitikus történetektől a racionális nézeteken át az integrál szemléletig tartó íven. Az objektív tartományban ezt a mozgást látjuk az atomoktól a molekulákon át a sejtekig, a szövetekig, a szervekig. Az interobjektív tartományban pedig a galaxisoktól a bolygókig, az ökoszisztémákig, a családokig és a falvakig terjed a sor (lásd az 5. ábrán, hogy mit halad meg és mit tartalmaz a fejlődés az egyes kvadránsokban).(6) Függetlenül attól, hogy az egyes kutatók hol húznák meg a szintek közötti vonalakat, minden kvadránsban világosan kivehető egy általános evolúciós vagy fejlődési mintázat: beburkolózik a mélység (vagyis egyre több réteget vesz magára), nő a komplexitás (vagyis kiterjed és egyre több minden tartozik bele).
A fejlődési szinteket gyakran az egyes negyedeket kettészelő nyilakkal jelölik (mint az 5. ábrán látható). Az integrál elmélet egyébként az általános altitúdó kifejezést használja, hogy semleges módon hasonlítsa össze a fejlődést a kvadrátokon belüli vagy kvadrátok közötti különböző területeken. Olyan ez, mint amikor különböző területeken hőmérőt használnak – a száz részre osztott hőmérő ugyanúgy működik az Egyenlítő környékén, mint a sarkokon, így e két távoli terület hőmérséklete értelmes módon összehasonlítható. Az integrál elmélet a szivárvány színeivel jelöli az egyes szinteket (pl. a pirosat, a sötét sárgát, a narancssárgát, a zöldet, a páva kéket és a türkizt). E színskála egyben a táguló identitást is jelzi: az „éntől” (egocentrikus) az „én csoportomon” (etnocentrikus), a „hazámon” (szociocentrikus), a „mi mindannyian”-on (világcentrikus), a „minden lényen” (bolygó centrikus) át egészen a „valóság teljességéig” (Kozmo-centrikus) (lásd a 6. ábrát). A táguló tudat eme általános pályája mindegyik kvadránsban föllelhető. Az integrál elméletben a koncentrikus körök képét is szeretjük használni (gyakran a kvadránsok fölé helyezve), amikor ki akarjuk emelni az egymást meghaladó és magába építő szintek minőségét (6. ábra).
6. ábra: A táguló identitás (bal) és az egymásba ágyazódó szintek, amint meghaladják és magukba építik egymást (jobb).
Azért érdemes a szinteket is belevenni az integrál megközelítésbe, mert a valóság bármely területén elismeri a rengeteg fejlődési lehetőséget. A szakembereknek jól jön, ha erőfeszítéseiket a megfelelő mértékben fejtik ki, így megtalálják a megfelelő emelőpontot – ahogyan az akupunktőr is a megfelelő helyre szúrja a tűket, hogy a lehető legegészségesebbek legyünk és a legjobban érezzük magunkat a bőrünkben. Ezzel energiát és erőforrásokat spórol meg, s optimális módon összpontosítja az erőfeszítéseit. Képzeljük el például, hogy egy tanárcsoport a nevelési program új küldetésének megfogalmazásán dolgozik. Az egyértelmű, hogy a BA negyed valóságával sokat kell foglalkozniuk – pontosan meg kell fogalmazniuk a közös víziójukat és az értékrendjüket, párbeszéddel kell feltárniuk mindazokat a kifejezéseket, amelyeket használni szeretnének a dokumentumban stb. Ám hatékonyabban serkenthetjük az együttműködési folyamatot, ha van némi fogalmunk a csoportban működő közös jelentésekről és arról, hogy mit szeretnének magukról közölni a küldetés összegzésében. Vajon elsősorban modern értékek, posztmodern értékek vagy a kettő kombinációja mentén működnek? Ennek ismerete nagyban segíteni fog, ha segíteni akarunk nekik. Így gyakran nem elég pusztán tudatában lenni a negyedeknek, hanem minden egyes terület mélységével és komplexitásával is dolgoznunk kell.
Ahogyan az első, második és harmadik személy szemszögéből minden egyes kvadránst fel tudunk fedezni a tudatunkban, úgy a mélységről és a komplexitásról is vannak közvetlen élményeink. Ennek szemléltetésére csak annyit kell észrevennünk, hogyan vagyunk hajlamosak egy napot előre bejósolható mélységgel és komplexitással megélni. Jó napokon például nagyobb mélységet érzünk, és nagyobb komplexitást tudunk kezelni, máskor meg olyan, mintha minden kiesne a kezünkből (ilyenkor csökkent mértékben vagyunk képesek kezelni az összetett dolgokat), és azt vesszük észre, hogy a legkisebb dolog is alaposan felbosszant (rosszabbul kezeljük a mélységet). Így aztán gyakran úgy telnek a napjaink, hogy egy bizonyos altitúdó vagy szint nagyobb kifejezést kap, mint a többi, bár van róla élményünk, hogy milyen az, amikor „minden megy, mint a karikacsapás” (eggyel magasabb szint), vagy amikor „mindenben fölbukunk” (eggyel alacsonyabb szint).
